Hibrid fenyegetés Norvégia ellen(?)

Az NRK (Norsk Rikringskasting/a norvég királyi médiaszolgáltató) Finnmark honlapján a közelmúltban megjelent egy cikk  Bård Wormdal tollából a Norvégiát érintő orosz hibrid háborús fenyegetésekkel kapcsolatban, ami reakciókra sarkallta a különböző vélemények képviselőit, az orosz nagykövet facebook-bejegyzésben utasította vissza a megfogalmazott fenyegetéseket, illetve a jószomszédi viszony aláásásával és alaptalan frázisok terjesztésével vádolta meg az ilyen vélemények terjesztőit. A cikket a norvég fegyveres erők és a norvégiai orosz nagykövetség hivatalosan nem kommentálták ezidáig. Norvégia mindig is törekedett az oroszokkal való kiegyensúlyozott viszonyra a NATO-tagsággal párhuzamosan, ugyanakkor az utóbbi években agresszívebben érdekérvényesítő orosz kül- és katonapolitikai lépések miatt szélesebb közéleti párbeszéd és cselekvés is indult az esetleges orosz fenyegetés ellensúlyozására tanulmányokkal, a katonai erő fejlesztésével, a szövetségesi együttműködés erősítésével (új amerikai F-35-ös repülőgépek beszerzése), 2017-ben pedig egy 300 fős tengerészgyalogos kontingenst küldött az USA Norvégiába "a téli hadviselés gyakorlása céljából".

A hibrid konfliktus lehetősége a szórakoztatóiparban is piacképes, a norvég televízió nagy sikerrel vetítette a 2015-ben forgatott Okkupert (Megszállva) című sorozatot, amely egy nem hivatalos, de annál valósabb orosz megszállás, az ellenállás és a kollaboráció morális és politikai kérdéseit boncolgatja, a második évadot 2017 őszére ígérik (a sorozat önmagában megér egy későbbi bejegyzést).  

Az alábbiakban a norvég sajtóban megjelent cikk fordítását/összefoglalóját közöljük: 

 

Tormod Heier alezredes,  a norvég hadsereg (Forsvaret) katonai főiskolájának kutatója szerint az orosz atomfegyverek jelenléte a norvég határ közelében belerángathatja Norvégiát egy hibrid konfliktusba.  Véleménye szerint a hibrid hadviselés az orosz politikai gondolkodás szerves része, egy olyan gyűjtőfogalom, amibe beletartoznak a titkos hadműveletek, az állami szintű befolyásolási kísérletek és a propaganda.

Véleménye szerint az orosz katonai-titkosszolgálati szervek egy konfliktus esetén a következő intézkedéseket tennék:

• a finnmarki (Finnmark Norvégia legészakibb régiója, határos Oroszországgal) rendőrség kommunikációjának blokkolása,
• a vardø-i amerikai radarállomás környékén élők közti pánikkeltés, félelem gerjesztése,
• az ivóvíz megmérgezése Bergenben,
• a norvég miniszterelnök, védelmi miniszter, a katonai felsővezetők családjai, barátai elleni fenyegetések  a követségen szolgálatot teljesítő FSZB (Fegyeralnaja Szluzsba Bezopasznosztyi-Szövetségi Biztonsági Szolgálat) ügynökei részéről.
• minisztériumok központi figuráinak meggyilkolása (!).

Heier alezredes szerint egy ilyen szituáció akkor fordulhat elő, ha egy baltikumi, vagy máshol kitörő konfliktus eszkalálódik, ugyanis ebben az esetben az orosz fél biztonságban akarná tudni a Kola-félszigeten telepített nukleáris eszközeit és az északi vizeken aktív atom-tengeralattjáróit egy esetleges amerikai nukleáris támadással szemben. Egy hibrid konfliktus során Norvégiára próbálhatna nyomást gyakorolni, hogy távolítsa el fegyveres erőit az orosz-norvég határ közeléből. 

Ennek kivédésére Heier szerint a következőkre van szükség:

• a Marjata nevű ultramodern (kémhajónak is becézett) felderítőhajónak 36 órán belül képesnek kell lennie Hammerfestbe érni,
• a Barents-tenger nyugati részén repüléstilalmi övezet létrehozása,
• Svalbard körüli hajózási útvonalakról minden haditengerészeti eszköz visszavonása,
• norvég dandár állomásoztatása Alta városától délre (a fent említett helységeket ld. alább térképen).

Észak-Norvégia/Finnmark térképe Forrás: Reserchgate.net innen

A kutató szerint a hibrid műveletekkel egy időben hagyományos katonai eszközökkel is támadást intéznének az orosz erők radar- és lehallgatóállomások, felderítőhajók és repülőgépek ellen, ezzel "elvakítva és megsüketítve" a norvég fegyveres erőket, lehetetlenné téve, hogy azok egy válságszituációban gyors és helyes döntéseket hozzanak. 

A témában megszólalt még Njord Wegge, a Norvég Külpolitikai Intézet kutatója is, aki szerint valóban lehetséges Norvégia bevonódása egy ilyen hibrid háborúba egy máshol kitörő konfliktus hadszíntereként. Véleménye szerint Norvégia jelenleg nincs eléggé felkészülve egy ilyen konfliktus kezelésére, részben azért mert ezekben az új fenyegetésekben elmosódik a határ háború és béke között, és a jogrendszer is csak a hagyományos háborút tudja fogalmilag, tartalmilag kezelni. Szerinte napjaink kihívásai megkövetelik azt, hogy kicsit más módon, új megközelítéssel gondolkodjunk róluk. A NATO-val kapcsolatban megjegyezte, hogy a szövetség sincs felkészülve egy ilyen helyzetre, ugyanakkor az orosz fél célja lehet egy ilyen szituációban a NATO-beavatkozás elkerülése, ami lehetetlenné teszi nagyobb, átfogó katonai műveletek végrehajtását. A NATO szerinte továbbra is biztosíték Norvégia számára, ugyanakkor bőven van tennivaló ezügyben.

A cikkben érdekes, a katonai, diplomáciai kérdések iránt érdeklődők számára izgalmas kérdések vetődnek fel. Véleményem szerint egy olyan helyzetben, amikor az oroszokkal amúgy történelmileg kiegyensúlyozott kapcsolatra törekvő norvégoknál ilyen közéleti vita és együttgondolkodás indult el néhány éve (valószínűleg az ukrán válság hatására, ami a hibrid konfliktus egyik iskolapéldája), akkor ez valószínűleg a NATO-n belül is jelentős kérdés, és más tagállamokban is foglalkoznak vele. A szövetségben való aktív részvétel mindenképpen biztosíték egy nyugati típusú demokrácia számára, ugyanakkor erős gazdasági függés esetén, az esetlegesen felkínált előnyökért cserében végzett ellenérdekű, a szövetségesi státusszal, a demokratikus elköteleződéssel nem összeegyeztethető tevékenység bármely tagállam részéről hosszabb távon alááshatja a katonai-politikai szövetség egységét, jövőjét, teret engedve a külső fenyegetéseknek.  

Laci atya, a vámpírvadász (1. rész)

Az alábbi novella pusztán a képzelet szüleménye. Jedlik Ányos sem volt tudomásom szerint vámpírvadász, de ha Hollywoodban Abraham Lincoln az lehetett, szerintem ő még sokkal sikeresebb is lehetne. Ajánlom a feleségemnek és a nővéremnek, akik nálam sokkal jobban ismerik a vámpíros történeteket, filmeket, de tudtukkal egyik sem játszódik részben sem a vidéki Magyarországon, szóval itt az ideje.

Nagy időknek ugyan vannak nagy tanúi, de sokszor az átlagembernek fogalma sincs, mi zajlik a történelem kulisszái mögött, és talán jobb is ez így. Néha megérinti a történelem szele azokat, akik pedig maguk is teljesen átlagosak, nagy tetteket vihetnek végbe, de megesik, hogy elsőre csak mások látnak bennük valami különlegeset, hogy ezt egyáltalán ki tudják hozni magukból. Laci atya is ilyen, korábban teljesen átlagos életet élő ember volt, vallásos neveltetésben részesült, papi pályára lépett, ugyanakkor mindig is vonzódott a természettudományokhoz, amikben az Isten által teremtett világ bonyolult óraművét látta, ahol minden mindennel összefügg. Ebben nagyon hasonlított Jedlik Ányosra, akinek távoli, oldalági leszármazottja volt, hiszen a tudós papnak nem volt saját családja. Minderről Laci atya nem is tudott semmit, élte a vidéki plébánosok életét kis közösségében.
Ebből a viszonylag kiszámítható, az elhivatottak számára is néha egyhangú életből rángatták ki a Vatikán titkos "Ezüstkereszt" nevű, csak a beavatottak számára ismert rendjének démon- és vámpírelhárítással foglalkozó 1-es igazgatóságának 103-as, a kelet-európai elhárítási területtel foglalkozó főosztályának munkatársai, akik egy római út során beszervezték és kiképezték. Természetesen az utat az igazgatóság az egyház hierarchiájára befolyást gyakorolva intéztette el a magyar klérussal Laci atya számára. Ennek során tudtak olyan körülményeket teremteni, hogy a megközelítés előtt közelebbről megismerjék és még egyszer leellenőrizzék a leendő magyar vámpírvadászt, illetve a pozitív döntés után megkezdhették felkészítését a rá váró súlyos lelki terhekre, meg kellett ismerkednie a pusztakezes önvédelem és a különleges fegyverek használatának alapjaival is a korábban általa csak rémmesék szereplőiként kezelt vámpírokról szóló  ismeretek mellett. Laci atyát az illetékes elhárítószerv már korábban tanulmányozta, tudtak a Jedlik Ányossal való távoli leszármazotti rokonságról, ezért is tartották látókörükben a fiatal papot, hiszen Ányos a 19. század egyik magyar vámpírvadásza, az emberi világ őre volt, aki találmányait az emberiség haladásának szolgálatába állította, de pl. a szikvíz feltalálásakor a szentelt szikvizet rögtön be tudta illeszteni a vámpírvadász ügynökök fegyvertárába, ami hozzájárult az évszázados béke fenntartásához, miután néhány renegát vérszívó megismerkedett annak maró hatásával.
Laci atyát a kiképzés után "kapuőr" beosztásban egy másik vidéki plébániára helyeztette a szervezet. Egy kapuőr dolga az, hogy egy olyan helyen teljesítsen szolgálatot, ahol a történelem során már észleltek vámpírokat. A kis hegyi falu mellett az erdőben, ahol plébánosi szolgálatot látott el, egy olyan udvarház romjai voltak, aminek kiterjedt pincerendszerébe befészkelte magát Vlad Tepes, azaz Drakula egyik vámpírrá változtatott szolgája, amikor az urát 1462-ben elfogatta és Visegrádon bebörtönöztette Hunyadi Mátyás királyunk (nem vámpír mivolta, hanem más üzelmei miatt). Az udvarházat 1514-ben Dózsa felkelői felégették, soha nem is épült újjá, de a romok alatt sötét erők szunnyadtak. Az évszázadok során a felderítési információk szerint több helyi lakost változtatott a szolga vámpírrá, de az egyensúly érdekében hosszú idő óta béke honolt ezen a tájon, ami ugyanakkor nem jelentette azt, hogy az Ezüstkereszt ne tartotta volna megfigyelés alatt a helyet. Laci atya is gyakran járt erre kirándulni, és olyan nyomok után kutatott, ami a sötét erők aktivitását mutathatták (furcsa gyomnövények megjelenése, esetleg a növényzet kiszáradása, tehéntej elapadása a környéken, kiszívott vérű állatok, ilyesmi). Új szolgálati helyén gyorsan beilleszkedett a közösségbe, szerették a faluban, ahol az élet örömeinek megélése mellett ki nem mondott és talán csak pletykákban kibeszélt sérelmek, generációk fájdalma, eltékozolt tehetsége, csalódásai és az elfojtott indulatok porként lepik be a lelket, amit hasztalan próbálnak az arra hajlamosak a kocsmában sörözve, vagy otthon a saját borukkal, pálinkájukkal lemosni. Az atya sem vetette meg a földi örömöket, szeretett lejárni a falubeliekkel poharazgatni a kocsmába, misézett, hét közben hittanórát tartott egy maroknyi általános iskolásnak, és sajnos egyre többször temetett a fogyatkozó, jövő nélküli faluban, amelyről elfeledkezett a 21. század oly sok magyar vidéki településhez hasonlóan. 
A faluban békésen csordogált az élet, de valami hónapok óta lógott a levegőben, a felettes szervek havi tájékoztatása ugyan szűkszavú volt, de figyelmeztetésként is hatott, hogy Európa más részein újra összecsapások törtek ki az Ezüstkereszt és vámpírok erői között (angol nyelvterületen csak "V-empire" becenévvel illették őket). A jövendölések és a korábbi évszázadok tapasztalatai szerint mindig akkor tör ki újra a konfliktus, mikor az emberi ostobaság és az erőszak a káosz felé taszította a világot. Ez mindig éhínségek és nagyobb háborúk idején felbátorította a sötétség erőit, hiszen az "ütközetben eltűnt" katonák, a rabszolgáknak eladott, vagy a háborúk elől menekülő emberek közül sokakat tudtak átváltoztatni, vagy zsákmányként elejteni úgy, hogy senki nem kereste őket. Sajnos a világ ismét egy ilyen fázisba ért, egyre nehezebb volt objektív módon tájékozódni, főleg, amikor maguk a hatalom birtokosai is álhíreket és hazugságokat terjesztettek az indulatok szítása érdekében.
A legfrissebb, titkosítottan érkező tájékoztató olvasása közben Laci atyának kiszáradt a torka, és felállt a szőr a hátán. Belekortyolt tejeskávéjába, de azt kívánta, inkább ír kávét csinált volna... Az elemzők szerint a következő néhány hónapon, esetleg héten belül várható, hogy az ellenőrzés alatt tartott objektumokban akár évszázadok után felébredhetnek a szunnyadó sötét erők és egyesülhetnek a világ anarchiába forduló részeiről hozzájuk áramló frissen átváltoztatott vámpírokkal (a szakma őket illegálisként kezelte, hiszen az objektumok a béke értelmében védettek voltak évszázadok óta, valamint a frissen átváltoztatott vámpírok többnyire nem is voltak ismertek az elhárítószervek számára). A globalizáció következtében a világban az ellenséges erők mozgását egyre nehezebb volt nyomon követni, hiába voltak a rendnek ügynökei szerte a Földgolyón.  Mivel Európában egyre kevesebb volt a pap, akik közül a szolgálat toborozni tudott volna, engedélyezték helyi segítők beszervezését bizalmi alapon, teljes titoktartás mellett. Megindult a nemzetközi információcsere is a felekezeti ellentéteket az emberiség érdekében félretéve a zsidó, keresztény (protestáns és ortodox is), iszlám, buddhista, hindu és más vallásokat képviselő ügynökségek között. A kevert vallású országokban munkacsoportok alakultak, és hírigényeket fogalmaztak meg a terepen csoportokban vagy önállóan dolgozó vadászok és a kapuőrök felé, illetve feladatokat szabtak meg számukra.
Laci atya végigolvasta az összefoglalót, hosszan imádkozott, hogy a Jóisten megmutassa neki a helyes utat, hogyan védhetné meg a rábízott közösséget, kiket válasszon maga mellé, majd elintézett pár telefont, átöltözött, és elindult a kocsmába.

2025. Széthullás és újrakezdés

Az alábbi novella puszta fikción alapul, bármilyen hasonlóság, egybeesés jelenkori és jövőbeni valós személyekkel és eseményekkel a véletlen műve

A zombik eddig még nem jöttek, de vajon ez jobb, ami most van? Ugyanúgy egy rémálomnak tűnt neki a jelen, mint egy filmeken látott zombiapokalipszis, vagy negatív utópia, de alkalmazkodni kell és küzdeni, bármi jön. 2025-ben egy kora negyvenes, származására, anyanyelvére nézve magyar fickó, aki korábban hol az egykori Magyarországon, hol külföldön dolgozott, családját és magát nagyjából biztonságban tudva éldegélt Európa egy békésebb szegletében, melynek a nyelvét is beszélte, de ugyanúgy idegennek érezte magát, mint néha korábbi hazájában, amely néhány éve megszűnt létezni. Az ő munkahelyét még nem vették el a robotok, de már megszokta a laboratóriumban növesztett húst és a rovarevést, drónnal kapta a megrendelt (szárazságtűrő árpából készült) kézműves sört  az esti bulihoz a nemzetközi baráti körrel (magyarok, kelet-és nyugat-európaiak, akik együttéreztek fájdalmával, ami elkapta pár pohár után, de csak úgy a semmiből is, amúgy inkább örültek, hogy az ő hazájuk nyertese lett az új rendnek a magyarokkal ellentétben). Szíve egyre többször hazahúzta. Csak látni akarta a falut, ahol felnőtt, szerette volna, ha a gyerekei látják a helyeket, ahol boldogok voltak még néhány éve is barátokkal, rokonokkal körülvéve. Úgy gondolta, talán megéri befizetni egy nyugati katasztrófaturisták számára kínált népszerű útra, az új Európa-erőd határain (a limesen) túlra, ahol minden uralkodott, csak jog és igazság nem. Az utazásokat fegyveres őrök biztosították, ez egy jó munkalehetőség volt a leszerelt magyar rendőröknek és katonáknak az anarchia kezdete után. Megnézett a neten egy ilyen prospektust, de mérgesen dobta félre okostelefonját, és inkább lement a tengerpartra, rendezni a gondolatait, megnyugodni a tenger zúgásától és a sirályok látványától. A sirályok mindig a lánya kicsi korára emlékeztették, mert nagyon szerette őket és a hangjukat utánozni.

Miközben a távolinak tűnő hazaút lehetőségén merengett, elgondolkodott, hogyan juthatott a hazája ilyen mélyre, gyakorlatilag a megszűnés állapotába. Dühös volt, elkeseredett, mégis szerette azt a földet, ahonnan származott. Meg akarta érteni a világot gyerekkorától fogva, a történelem és a nyelvtanulás volt két talán legkedvesebb hobbija, sportolni későn kezdett, sosem volt igazán jó benne. Fiatalon még türelmetlen volt, dühös, nem akart mások szemszögéből látni dolgokat. A történelemből sokáig az adatokat, évszámokat séróból vágta, az összefüggések később, már felnőtt fejjel világosodtak meg számára. Aztán eljött az is, csakúgy, mint a  türelem és a béke. Úgy érezte, ha ő tanult katasztrofális hibáiból, akkor erre más is képes, akár egy egész nép is, ha a vezetőit nem a sértettség és a gazdagodás vágya vezérli, hanem a felelősségtudat és a szolgálat alázata. Rosszul hitte. 

Sorra vette az utóbbi évek eseményeit. Az utolsó megtartott és elcsalt 2022-es választások után Magyarország régi-új urai dagadó kebellel bejelentették, hogy Magyarországnak ki kell lépni az EU-ból, mert Brüsszel csak akadálya a magyar gazdasági fejlődésnek, ami így is (szerintük) a leggyorsabb az Unióban, különben is, 2020. óta alig-alig csordogált az európai adófizetők pénze támogatásként. Ezt aládúcolták egy új Alaptörvénnyel, tartottak egy viccnek is beillő népszavazást, amin persze a kilépéspártiak nyertek. Az EU egyébként épp kezdett magára találni, a britek távozása után a szorosabb együttműködés útjára lépett, a lengyel és magyar renitens kormányok legnagyobb bánatára, de ezt otthon eladták szabadságharcként, mint mindig. A sokadik győzelem után elszállt a győztesek maradék visszafogottsága is, az országot immár évek óta a budai várból kormányozták, az utca embere röhögve mesélte azt a viccet, hogy a miniszterelnököt csak azért nem koronázták királlyá, mert a jogart és az országalmát nem tudták volna a kezébe adni, miközben folyton a zsebében matat. Az új magyar modell egy darabig döcögve működött. Közmunkások művelték az oligarchák földjeit éhbérért, a külföldön dolgozók utalták haza a családnak a pénzt, a közszolgáltatások bár le voltak rohadva, még nem voltak napi szintű ellátási gondok, az áramszünetek és a távhő kimaradása miatti elszórt haláleseteket, kórházban kihűlt csecsemőket még mindig  a gonosz Brüsszel és a hazaáruló szabotőrök nyakába lehetett varrni. A még itt lévő multik az oktatási rendszer összeomlása miatt saját maguk oktatták az értelmesebb fiatalokat és idősebb szakikat, így eldöcögött a gazdaság. Aki meg tudta fizetni a magánellátást az egészségügyben, az meggyógyulhatott, aki nem, az belehalt gyógyítható betegségekbe, vagy megnyomorodott, hajléktalanná vált, és azután halt meg egy tüdőgyulladásban az utcán. Hódítottak az olcsó drogok, az alkoholizmus, a társadalom a szétesés szélére kezdett jutni. Sajnos a gazdaságban is rossz idők kezdődtek: az új technológiát igénylő önvezető és elektromos autók gyártását a magyar export legnagyobb részéért felelős cégek visszavitték Japánba és Németországba. A legújabb ipari forradalomból kimaradt az ország, de az emberek elhitték, hogy majd a magyaros furfang, a keleti nyitás meg az illiberális eszme (bármi is legyen az) majd megoldja ezt is.  A többségében versenyképtelen magyar kis-és középvállalatok, államosított üzemek, ágazatok képtelenek voltak az elértéktelenedő forinttal nyersanyaghoz, áruhoz, termelőeszközökhöz jutni, bővíteni nem tudtak, egy egész országot eltartani pedig még kevésbé, ez tovább gerjesztette az amúgy is súlyos munkanélküliséget és kivándorlást.

Amivel nem annyira számolt a kormány, hogy a legnagyobb barátoknak, Oroszországnak és Törökországnak csak addig voltunk értékes szövetségesek, amíg lehetett bomlasztani a segítségünkkel az EU-t, utána nemigen akartak minket a formálódó Eurázsiai Testvériség (sokan csak "E.T. haza!"-néven emlegették a projektet) előnyeibe bevonni. Sajnos sok mindenre nem készítették föl a hatalom birtokosait a szuperebbnél szuperebb, tévében nyilatkozó, celebként viselkedő biztonságpolitikai szakértők és tenyérjósok. A kilépést Európa-szerte pánik követte, de kis idővel később senkinek nem vérzett a szíve az EU-ban, mikor elkezdték a vízumokkal megváratni, vagy egyszerűen hazazavarni minden tagállamból az olyan magyar munkavállalókat, akiknek a munkája robotizációval és más nemzetiségű EU-s munkaerővel helyettesíthető volt. Az orvosok, mérnökök maradhattak, a takarítók, gyári munkások kevésbé. Na ők nagyon dühösen mentek haza családostul, az egyetemisták mellett ők jelentették a párt nélküli, de elszánt ellenzék egyik legnagyobb csoportját, hiszen a karrierjüket, megélhetésüket vette el a rezsim. Egymást érték a tüntetések, sztrájkok, az export akadozása, a multik gyárbezárásai, a növekvő infláció és a sztrájkok miatt késtek a nyugdíjak és az állami fizetések, így már az állami alkalmazottak és a nyugdíjasok is az utcákra mentek. Néhány további hónap után, 2023-ban az államszervezet és a fegyveres erők elkezdtek dezintegrálódni, megkezdődtek a fegyverrel őrhelyükről távozók fosztogatásai, önbíráskodások, dezertálások, zendülések. 

Ezzel majdnem egy időben, nem sokkal az EU-ból történő kilépés után a magyar vezetés összerúgta a port az orosz kormánnyal, miután bejelentették, hogy a pénzügyi nehézségek miatt újratárgyalnák a félbehagyott erőmű-építéshez felvett paksi kölcsön  törlesztését. Az oroszok kicsit keményebb és kérlelhetetlenebb tárgyalópartnereknek bizonyultak, mint az állandóan hülyére vett Brüsszel és korábban az IMF. Az oroszok a hibrid-háborús forgatókönyvet vették elő nyomásgyakorlásként (befolyásolás-bomlasztás, álhírek terjesztése, a nemzetközi jog, hadijog felrúgása, anarchia szítása és az államigazgatás blokkolása, gazdasági hadviselés, proxyháború erre felkészített félkatonai erőkkel, hacker-támadások az adott célország ellen), és a magyar vezetés zsarolása érdekében aktivizálták azokat a szélsőjobboldali milíciákat, akiket többnyire GRU-s tisztek képeztek ki, a magyar szolgálatok és rendőri szervek  kétségbeesett, de a kormányzat által ignorált vészjelzései mellett. Ezek a csoportok megkapták az engedélyt a végső szent háborúra mindenki ellen, aki nem ért egyet velük, vagy pl. egyszer csúnyán nézett rájuk a kocsmában. Egy részüket még semlegesíteni tudta a TEK és a rendőrség, de sajnos a problémák csak sokasodtak. Az önjelölt igazságosztókkal szemben a hagyományos családi-területi kötelékek alapján elkezdték megszervezni magukat a szegregátumokban élő romák, akik segítséget alig kaptak bárhonnan, viszont vesztenivalójuk sem volt túl sok. Budapest egyes részein a kínai szervezett bűnözői körök által felfegyverzett csoportok a kezdődő anarchiát kihasználva  a kínaiak és vietnámiak által sűrűn lakott helyeken, kínai piacok környékén vámszabad zónákat és önigazgatást követeltek. Sajnos itt még nem állt meg a történet, mert Magyarország hiába kért segítséget a NATO-tól, az EBESZ-től,  az EU-tól, már nem voltak igazi szövetségesei (köszönhetően a tizenéve tartó kocsmai stílusú diplomáciának és az orosz hírszerzés nagymértékű beszivárgásának), de nem is volt egyértelmű, kivel is állnának szemben, hiszen bár a paksi hitel nem fizetése miatt pixeles álcamintás gyakorlót, matrózpólót viselő, kalasnyikovval pózoló fiatalemberek szállták meg a földgáztárolókat, néhány vasúti csomópontot, de az orosz kormány soha nem ismerte el, hogy ezek az ő katonáik lennének, folyton helyi, felháborodott lakosokra és önkéntesekre hivatkoztak, akiket a kormánynak kellene megfékezni, mint 2014-ben Ukrajnában, nem volt rajtuk és járműveiken orosz felségjelzés. Őket minden valószínűség szerint egyébként a paksi építkezésre érkező, lepecsételt vasúti vagonokban és légi úton hozták be, ha kellett, rutinosan beszervezve néhány magyar tisztviselőt. Elkezdtek a második világháború utáni helyzethez hasonlóan jóvátételként komplett gyárakat leszerelni és vagonra rakni, amihez a kivezényelt magyar rendőrök csak asszisztálni tudtak, hiszen nem voltak eléggé megfizetve és kiképezve sem egy nagyobb tűzerővel rendelkező ellenfél elleni harcra, ugyanakkor a parancsnoki lánc is lebénult, mert az évek alatt elszoktak az önálló döntéshozataltól, de sokan még a gondolkodástól is. A világsajtót bejárta a tanácstalanul őgyelgő karhatalom képe. A nemzetközi következményektől és saját kudarcától félve a Magyar Honvédség a laktanyákba zárkózott. Magyarország egyedül maradt és néhány hónap alatt széthullott. A lelkes, többnyire a döglődő nyugatot ócsárló hazafiak közül sokan az utolsó repjegyeket megvéve EU-s állampolgárként próbáltak Nyugat-Európában menekültstátuszért folyamodni. Nem értették, miért nem kapják meg, miért küldik őket haza, hiszen ők MAGYAROK, keresztények, akik 1000 éve védik Európát a tatárok, törökök, migránsok meg ki tudja kik ellen. Nem fogták fel, csak nagyon nehezen, hogy ők is migránsok lettek, akiket senki nem akar befogadni, senki nem látja őket szívesen, mert Európa megtelt, a magyarok választott vezetői meg mindig azt kiabálták, hogy jól megvannak ők Európa nélkül is. Hát tessék, ki lehet próbálni... Magyarország romjain a Dunántúlon létrejött Új-Pannónia, keleti határát az ókorhoz hasonlóan a Duna képezte. Fővárosa Buda lett, Pesten arab, kínai, orosz és magyar irányítású zónák jöttek létre, de a Dohány utcai zsinagóga környékét pl. egy kisebb izraeli kommandó védte, és Izrael elérte, hogy kulturális emlékként nagykövetségi szintű védettséget élvezzen. Nem is háborgatta senki azt a környéket... 

Új-Pannónia kikiáltásakor nemzeti egységkormány alakult, a korábbi 35 év politikai elitjének kizárásával. Az állam megalakulásakor jelezte, hogy az EU részének és a magyar jogállam örökösének tekinti magát, tartottak új választásokat is 2023-ban, az előző rezsim leghangosabb korábbi hívei próbáltak ide beköltözni Kelet-Magyarországról és a Duna-Tisza közéről, ahol teljesen összeomlott az államrend, harckocsi-buktatók, szögesdróttal, homokzsákkal ellátott orosz, az érintett pesti kerületekben kínai, határmenti szlovák, román, szerb, ukrán ellenőrzőpontok és bázisok, felgyújtott falvak, tanyák, kifosztott raktárak, kibelezett üzemek tarkították a tájat, a helyi lakosság terményt, csempészárut, alkoholt (többnyire saját pálinkát, bort) csereberélt a megszállókkal, gyógyszerre, konzervekre, okostelefonokra, óvszerre (a nemi betegségek is igencsak elharapóztak antibiotikum híján), jó magyarokként korábbi hagyományokat felelevenítve jelentgették fel egymást a különböző megszálló parancsnokságokon, némi előnyt, állást remélve. Az anyák álma az lett, hogy lányukat egy snájdig román, vagy szlovák katonatiszt vegye el, ők mégis az EU-ban maradtak, így az unokák is rendes iskolába járhatnának. Rosszabb esetben a lányok prostikként kínálták fel magukat védelemért és élelemért a megszállóknak. A külföldi fegyveres csoportok rendet tartottak az adott környéken, de néha egymással is tűzharcba keveredtek az orosz, ukrán, arab fegyveresek (a NATO-tag szlovák és román erőkkel nem mertek nagyon kötözködni), ha egy őrjárat a másik területére ment fosztogatni, vagy felderítést végezni. A magyar lakosság egy jó része elkezdett hozzászokni az új élethez a keleti területeken, létezett valamiféle primitív önszerveződés falu- vagy városszinten, az ottmaradt, többnyire idős, családi okok miatt maradó, vagy évtizedekkel azelőtt Magyarországra érkező arab, vagy afrikai származású orvosok élelemért, alkoholért, cigarettáért és vaskos eurós borítékokért ellátták feladatukat, de sok helyen a megfizethetetlen gyógyszerárak miatt az öregek és a neten természetgyógyászatot tanuló fiatalok gyógyfüveket kezdtek termeszteni a kertben. A legreménytelenebb térségekben olyan betegségek ütötték fel a fejüket, mint a lepra, kolera, tífusz.  A szomszédos országok az EU és a NATO jóváhagyásával biztonsági zónákat létesítettek 20-30km mélyen a senkiföldjén, felszedték a 2015-től telepített határzárat és lerakták bentebb (2022-re egyébként körbeépült Magyarország szögesdróttal), a zónákban ellenőrző-áteresztőpontokat, a járványveszély miatt egészségügyi szűrőpontokat létesítettek. Így került Nógrád és Borsod megye északi része szlovák, a Nyírség egy része ukrán, Hajdú-Bihar és Békés megye keleti része román, a frissen átnevezett Csongrád-Csanád és Bács-Kiskun egy része szerb ellenőrzés alá. Természetesen a NATO és az EU nemzetközi szolidaritásról, segítségnyújtásról, a magyar nemzeti önrendelkezés tiszteletben tartásáról és későbbi rendezés utáni kivonulásról beszélt. A Honvédség haditechnikai eszközeit Új-Pannónia alakuló hadserege vette át, illetve a teljes züllés során egyszerűen elhordták a lakosok, vagy lefoglalták a magukat rendfenntartóknak nevező megszálló erők. 

Új-Pannónia nem mondott le Magyarország egyesítéséről az 1947-es határokat alapul véve, de sajnos a realitás az, hogy a török hódoltság is 150 évig tartott, most 2025-ben sem tűnik éveken belül befejezhetőnek a 2023-ban megkezdett munka. Egyre valószínűbb, hogy gyökeres fordulatot csak nagyobb nemzetközi földindulás tenne lehetővé, de mióta Törökországot 2022-ben az oroszokkal való nyílt szövetség miatt kirúgták a NATO-ból és saját szakállára háborút kezdett az iraki és szíriai kurdok ellen, Kína és Oroszország a szibériai kínai telepesek miatt határkonfliktusba keveredett, Észak-Korea pedig a rezsim bukása után polgárháborúba süllyedt, ahol Japán és Dél-Korea az USA-val kiegészülve támogatta a Kína-pártiakkal szembenállókat, és mindenki egy távol-keleti világháborútól félt, Új-Pannónia, vagy az egykori Magyarország jövője kb annyira aggasztotta a diplomatákat és az állami vezetőket, mint hogy milyen zoknit vegyenek föl másnap reggel. A Puszta, Orkföld, Ivánháza, Lepra megye, Tűzviharsarok ahogyan a Dunától keletre eső területeket az új magyar szlengben nevezték, még kevésbé érdekelt bárkit is az ottlakókon és az azt kizsákmányolókon kívül. Egy befagyott konfliktuszóna lett, lerabolva, megszállva, mint Transznyisztria, Dombassz, vagy Szíria a legutóbbi békekonferencia óta. A klímaváltozás miatti, egyre súlyosbodó problémák is sokkal jobban aggasztották a világot, mint a magyar helyzet, és ezért nem lehetett őket hibáztatni. Minden előrelépés hosszú évek munkájába, diplomáciai erőfeszítésébe fog kerülni, hiszen az országot újjá kell építeni a semmiből. Néhányan megkeresték emberünket, nem akar-e ebben a gigászi és korántsem mindig hálás munkában részt venni. Nem mondott még se igent, se nemet. Gondolkodott, mert megígérte, hogy gondolkodni fog rajta, de azt is tudta, hamarosan döntenie kell.

A tengerparton ülve gyerekek és egy fiatalasszony kacagását hallotta, majd valaki felé dobott egy labdát, aztán kilőttek rá egy tapadókorongos nyílvesszőt, alig bírt elugrani, de nevetett közben ő is. Ők azok, a családja. Szívében a keserűség és a gondterheltség helyét átvette újra az öröm és a béke. Dönteni fog, hamarosan, de most játszani kell.

Achilles-saga(dás)

Bár úgy gondoltam, nem igazán érdemes az itthoni eseményekről blogolni, az élet alaposan rácáfolt erre, további élettapasztalatokat gyűjtök pl. az állami egészségügy területén és saját fizikai határaimat illetően. Minden tök jó volt, szárnyaltam, kicsit aktívkodtam, a srácok hívtak a főzdébe vissza segéderőnek, norvégtanulás, picúrral játék, családi programok, ééés  úgy éreztem, eddig és ne tovább sport nélkül, de ha már igen, frissítsük föl a küzdősportos múltat. Hallani akartam a pajzs tompa püffenését egy medvepuszinál, érezni kellemesen bizseregni az öklömet egy megkínálós ütős kombinációkor, áradni az adrenalint. Hát ugye, túl sokáig éltem az emlékekből. Tök jól is indult, elkezdtem krav magára járni, átmozgattam magam, összeszedetetten tudtam gyakorolni, de a negyedik edzésen rúgás közben (volt bemelegítés, az aznapi 100. gyakorlat volt) láttam egy fehér villanást és már lent is voltam a földön. Adtam neki egy napot optimistán, jegelgettem, de szombaton bátyám bevitt a kórházba, először részleges Achilles-szakadásra gyanakodtak, aztán rákérdeztem, mikor végre sikerült beszélnem a dokival az első kontrollon, és megtudtam hogy teljes. A kórházba érkezés estéjén meg is műtöttek, kicsit diskuráltam sorsomra várva altatás előtt a műtőssel, megértette motivációmat, és sajnálkozott, annak idején még Furkó shihannál kyozott Szolnokon. Az aneszteziológusok is tök rendesek voltak, elmesélték, mi hogy lesz, jól elzsibbasztottak deréktól lefelé egy gerincbe szúrt injekcióval. A kórházban két napot töltöttem, nem egy vidám hely, elveszik kezdésnek mindenedet, mikor eldöntik, hogy megműtenek, az a szerencsésebb, ha van, aki hazavigye a dolgaidat, majd visszahozzák látogatáskor a szükségeseket (gondolom, a csata utáni fosztogatókra tekintettel, vagy ha rád kéne húzni a zsákot egy sikertelen műtét után), adnak egy telefonszámot, amin lehet érdeklődni otthonról, hogy mi van, ez nálunk pl. nem igazán jött be, de szerencsére semmi tennivaló, épülhetnek a stadionok, az egészségügyre már legalább nem kell költeni. Az ott dolgozók többsége emberileg, szakmailag tök okés, de le vannak terhelve rendesen, az látszik. Egy kórteremben voltam egy idősebb kertész-kőművessel, egy alkotmányjogásszal, egy brazil harcművésszel és még egy sráccal, a kórterem rebellpunkjával, aki egy átmulatott éjszaka miatt nem tudta rekonstruálni sérülésének okait, de a nővérek kérése ellenére sem úgy lábadozott, ahogy kellett volna, pedig mi is szóltunk, hogy műtve, csavarozva állítólag nem jó felkelni az első nap. A brazil sráccal megbeszéltük, hogy a Tropa de Elite (nagyon hülye a magyar címe: Elit halálosztók, ha a cimborám nem vesz rá, ilyen címmel meg sem akartam volna nézni) és a folytatása tök jó filmek, de a valóság sokkal durvábban zajlik a favellákban, mostanság kb inkább egy körbezárt vár ostromához hasonló harcokat folytat a rendőrség/katonai rendőrség a drogmaffia által kormányzott nyomornegyedekben. Amúgy rohadtul korrupt elit és szétszakadó társadalom (ismerős?!), csak százmilliós nagyságrendben. 

Kicsit magam alatt voltam/vagyok, de múlik. Többnyire fekvés, lefeszített lábfejjel gipszben pár hétig. Csatlakoztam egy önsegélyező facebook-csoporthoz, reggelente korán kelek, hogy tudjak norvégozni, olvasni, míg a lányok alszanak, sajnos megint sok közéleti blogot, hírt is fogyasztok, ezt majd kicsit megnyirbálom, kell a francnak a negatív energia. Inkább írok ide, beszámolok néha, hogy haladok. A mankókon kívül fontos támasz a családom, köszönet és hála érte ezúton is. Pozitív hozzáállással lehet siettetni a gyógyulást, de nem érdemes meredek célokat kitűzni, így sajnos a november közepi Skálmöldre kicsi az esély, de a decemberi Sólstafirra egészen valószínű, hogy már el tudok menni. Mindenki vigyázzon magára, és nézze meg a Tropa de Elitet!    

Itthon

Kiváló volt az északi küldetés vége, a családdal kirándultunk, kicsit még dolgoztam, azután szolid 41 óra utazás és hotelben dekkolás után sikerült hazaérni, a lányok kiérdemelték a hős utazó címet, vikingség a köbön. Jártunk együtt a borg-i Lofotr vikingmúzeumban, az å-i halászfalu-skanzenben, kirándultunk Vindstadba, valamint a picúrral állandó programként a sirályokat szemléltük és a hangjukat utánoztuk.

Jelenleg pihenés és nézelődés kerül végrehajtásra, nem sietek sehová, tök jó volt ez a nyár, de hagyni kell picit ülepedni, rendezgetni az emlékeket, bemutatni pl. egy random blogban részletesebben a helyeket, ahol jártunk, az itthonlétet nem tervezem nagyon elemezni, de néhány dolgot feltétlenül meg kell említeni.

Megtekintettük a III. Kraft sörfesztivál nyitónapját, jó volt újra jó söröket kóstolgatni, megenni egy burgert a norvégnál emberibb áron, és örültem, hogy viszontláttam a srácokat a főzdéből. Innen is újra felszólítom a szent kraftforradalom nevében kedves olvasóimat, hogy akinek elege van a kukoricagrízes nagyüzemi vonulatból, az keresse a Mad Scientist és a Főzdepark többi főzdéjének termékeit és fogyassza egészséggel!

Pozitív benyomást szereztem a Budapest Főváros Kormányhivatala n+1. Kerületi Hivatala Foglalkoztatási Osztályon is, ahová csak azért zarándokoltam el, hogy biztos legyek abban, hogy minél hamarabb vissza akarok menni Norgéba, illetve hogy amíg kint nem jön össze valami, legyen valami papírosom, hogy létezem, hiszen ez egy ilyen világ, pecsétes papírosok nélkül előbb-utóbb az ember kételkedni kezd saját létezésében is. Szóval, én biztos beperecelnék rövidtávon ennyi reménykedéssel vegyes elkeseredés, szomorúság és kiszolgáltatottság láttán, de az ügyintézők nagyon segítőkészek voltak, flottul ügyintéztek, jóllehet a jelek szerint én voltam az egyetlen delikvens emberemlékezet óta, aki Norvégiából hazatérve felkereste őket, biztos érdekes szakmai kihívás voltam.  

Szóval nem, nem tűnök el, igyekszem kevés közéleti hírt olvasni, inkább a jó dolgokról krampácsolok pár sort néhanap.

Ez itten eléggé földöntúli...

Gigantikus füstgenerátorok munkában, vagy inkább csak egy átlagos nyárvégi nap időjárási furcsasága

Német partvédelmi üteg bunkere Bodø-ben, mellette patent játszótér

Gusztus huszadika, kotmányunk ünnepe

Itt nem volt tüzijáték, vagy légiparádé, de eső itt is esett ma, elég durva széllökésekkel kísérve. A sarki ősz/tél kezdi bemelegítésként megmutatni, mi vár az itt állomásozó kalandozó magyar csapatokra, ha nem tekernek haza sürgősen zsákmánnyal megpakolva ideiglenes őszi szálláshelyükre a Kőbambi-Viharsarok-tengelyen. Előtte azonban a kiscsaláddal bekiránduljuk a legjobb helyeket hamarosan, ennek érdekében komoly készleteket halmozok fel pelusból, gyümölcspüréből és a finn.no segítségével még egy babakocsira is szert teszünk Bodøben.  Továbbra is jófej vendégek vannak többségben, köztük egy norvég csóka orosz feleséggel, a gyerekek is nagyon kedvesek voltak, norvégul, angolul és oroszul beszéltünk (az utóbbinál azt a keveset is értékelték, hogy elnyögdécseltem, hogy régen tanultam, és hogy anyukám oroszt is tanított), a fickónak hobbiból van egy 3500 hektáros kenyai kávéültetvénye, ami azért nem semmi, reméljük, fairtrade meg minden. Az oroszból egyébként egyre többet szedek vissza, amiben segít, hogy a balti srácoknak ez a közös nyelv a konyhán, a főszakács 3 héttel ezelőttig meg azt hitte, hogy bolgár vagyok, szóval biztos értem, amit magyaráz, pedig nem, mindenesetre megegyeztünk, hogy a Brat 2 hatalmas film, és király a filmzenéje, innen is ajánlom mindenkinek.

Volt egy jachtos csapat is, éjszakára a kis gondola úgy ki volt világítva, mint egy karácsonyfa, itt horgonyoztak a szállásunktól 50 méterre, de egyből levágtam, hogy nem a híres, Zuckerbergnél is gyorsabban gazdagodó csodavállalkozóról van szó, hiszen ő az Adriára szeret járni, és ahogy hallottam, kikapcsolt GPS-szel csapatják, nehogy a sörösbérenc sajtó kiszúrja az útvonalukat, szóval max tévedésből kötnének itt ki egy elég súlyosan átmulatott hét után, egy bazi nagy vargabetűvel, miközben izzadó homlokkal a pittyegő szonárhangra fókuszálnak teljes rádiócsendben a gibraltári átkeléskor, mint a das Bootban. Szerintem én is elvesztettem a fonalat, ennyi pont elég belőlem. Néhány kép, aztán csőcsákány!

Bezárkózás, nimbuszkulcs

Már csak három hét maradt a szezonból, dolgozgatunk, talán nem akkora pörgéssel, de történnek érdekes dolgok. Múltkor járt nálunk egy svéd csóka, aki 5000 különböző pezsgőt tud vakon kóstolni. Olyan szaglása lehet, mint egy vadászkutyának. A főnököm szerint nem mindig olyan vidám a helyzet, mikor el kell utasítania emberek közeledését, mert nem bírja az illatukat pl ha negatív a hangulatuk, idegesek, mert bezavarja a munkában. Beszéltünk pár szót, és teljesen képben volt a magyar nyelvvel kapcsolatban, mondta, hogy a dallama az észthez és a finnhez hasonlít. Ezt mondjuk mások is mondták. 

Múltkor a szabadnapom azzal kezdődött, hogy a szobám ajtajának kilincse lefittyedt belülről, ezért nem tudtam kijutni, csak telefonos segítséggel. Kiválóan sikerült a felújítás, elsőosztályú alapanyogokból dolgoztak az órabérben cigiző polski bratankik, mondhatnók a slendrián munkavégzés az én kilincsemben is kulminálódott. Vártam kicsit a karbantartónkra, miután kijutottam és elértük telefonon, neki sikerült először szerszámok nélkül érkezni, aztán pont az a torxos imbusz hiányzott, amelyik kellett volna, ezért az általam már a szolgálati dugóhúzó kisbicska-részével megkezdett kilincs-szétkapó műtétet hasonló felkészültséggel folytattuk. A torxos kulcsok hiánya kísért engem, a  főzdében máig azon röhögnek talán, amikor egyedül otthon nekiálltam megcserélni az új hűtő ajtajának nyitási irányát (meglepetés szerzését kíséreltem meg végrehajtani a rendelkezésre álló erők és eszközök bevonásával). Levenni még sikerült is, de torxos imbusz nélkül megcserélni már nem tudtam. Elég komoly logisztikai műveletté vált a kávézás (áá, jó lesz az tej nélkül is!) és a másnapi reggeli. Másnap fel is szerelkeztem az OBI-ban, de addigra már senki nem akarta elhinni az őrült tudósoknál, hogy nem máig is egyben emeljük le a hűtőajtót. Szóval, csak csínján, gondos tervezés után, nyugodtan, szépen tessék dolgokba belekezdeni, nem ám úgy hübelebalázs módjára. 

Átköltözés

Pár napja gyalogosan átköltöztem az egyik megüresedett szobába a felújított szállón, ami hihetetlen életminőségbeli ugrást jelent. Saját mosdó, hűtő, szekrény (!) , a közös konyhában indukciós sütő és a szobámból is hihetetlen kilátás ugyanannyiért, mint a lepusztult házban, ahol az ablak is szemmagasság fölött volt. Szerencsésen játszottak össze a körülmények, így a következő pár hétben a hazautazásig ezt láthatom a szobámból, most épp nagyon borongós, az alsó képen látható felhők vonultak fel, de amúgy ja: 

Hát, ez van. Itt már tudom fogadni néhány hét múlva az ultimate, a legfontosabbnál is VIP-ebb vendégeket, a kiscsalád érkezik látogatóba, és egy héttel később együtt megyünk haza, én meg párhuzamosan kapcsolva keresgélek őszre valamit, ugyanakkor itt már jelezték, hogy szívesen dolgoznának velem jövőre is. Persze addig még sok minden történhet, de jólesik, nem egy nagyon stresszes melóhely, itt már legalább kiismerem magam. 

Volt a múltkor magánszakáccsal érkező royal vendég is a világ egyik másik végéből, mindenki ezerrel tepert, hogy hujjujjujj, titti-fitti legyen minden, erre ő egyedül a zabkását hiányolta a reggeliből, gondolom a mustáros hering meg nem kárpótolta még fahéjjal, vagy lekvárral sem. A vendégekkel egyre többet igyekszem norvégul beszélni, senkit nem érdekel, hogy nem tudok, engem meg főleg, de néha tök gáz, hogy csak kínlódom, ismerős, de mégsem értem, erre kiderül, hogy svédek, vagy dánok... A németekkel is egyre jobban boldogulok, hiszen tanultam sokat, de tizenévig nem is használtam semmire, ők is nagyon értékelik szenvedő ábrázatomat, amint a távolba révedve keresgélek agyam pókhálós padlásán a " valamire még jó lesz" és a "lusta voltam szinten tartani" dobozokban. Nem egyszerű történet a nyelvtanulás, főleg, ha az ember nem napi szinten használja, vagy csak évekkel később kell megint, de az abban való pörgés, váltás, apró élmények nagyon motiválóak, egy ilyen munkahely meg erre tökéletes, senki nem várja el, hogy tökéletesen beszéld az adott nyelvet, csak örülnek, ha több is megy valamennyire. Ha valakit ez szintén motivál, akkor hajrá! 

Hőséghíradó

Hát mi folyik itt Lofotenen? Elvileg 21 fok van, de inább több! Nem tudok végigmenni az utcán uniformisban (fekete ing, nadrág, cipő), mert odakozmálok a flaszterra. Irigykedve nézem a fényes nappal sört ivókat (utepils, a kint fogyasztott sörre külön szavuk van, micsoda kultúrnép), mert bár kívánná a szervezet a folyadékbefecskendezéses hűtést és irányított zsibbasztással agylassítást, este meló, de már lenyomtunk egy turnus 52 fős ebédet ma. Összeurópai nyugdíjasokkal tömött buszokat ont magából a moskenesi komp, ezrek lepik el a nyugalom és béke helyeit, már az átkelés során adrenalinfröccsel az agyukban két Apfelstrudel és Ostekake recept megbeszélése között feszülten várják, mit kapnak pl nálunk enni, lesz-e édesítőszer a kv mellé, vajon elzárták-e a gázt otthon, és kíhúzták-e a vasalót, nade sebaj, mert az unokák, esetleg Hans a szomszédból úgyis megy virágot locsolni. Opák bütykölgetik a fényképezőgépet, még egyszer utoljára szétszedik és összerakják, hogy biztos elsüljön, amikor kell. Újratépőzárazzák a zokni-szandál kombót, kiszálláskor satyi fel és hajrá! Partraszállás, ajtónyitás, üdvözlő beszéd, büfé, vagy egy-két fogásos ebéd, győzelem a csatatéren, továbbnyomulás, szabadprogram. Hát, így megy ez. A hosszú nappalokon még dob egyet a jó idő, mindenki nagyon sokáig fent marad, pedig a nap már lemegy, és marad egyfajta félhomály az éjszaka közepén, de pár hét és sötétbe fordul az  átmeneti alkonyat, már az utcai lámpákat is elkezdték felkapcsolni egy hete. 

Tegnap a tengerparton megtartottam életem első norvégóráját egy lengyel és egy román sorstársamnak, vak vezet világtalant alapon, csakúgy, mint a hadifogolyból lett orosztanárok, pár leckével előrébb járva. 

Zajlik az élet, adás vége, mivel mással búcsúznék, mint egy jó kis VHK számmal a Napról. Hejjhejj 

Sirályfióka bizonytalankodik, szülei valszeg hőgutát kaptak, ma nem akarták leszedni a fejem.

Szezont a haszonnal

A szezon közepére kitört az igazi nyár Lofoten ezen részén. Volt tengerben úszás, napozás, ilyenek. Elég rendesen hajtás van a melóban, mindenki a kerthelyiségben akar kajálni, ami érthető, mert verőfényes napsütés van a teraszokon, miközben egy hete még néha simán begyújtottunk a kandallóba, de a kerthelyiség lefedéséhez kevesen vagyunk, így is brutál sokat rohangálunk lent és az emeleten. Mindegy, mire kialakul a rendszer, addigra úgyis vége a jóidőnek, addig meg megoldjuk valahogy erőn felül is akár. Voltak mozgások a munkavállalói fronton, emberek jöttek-mentek, a balti nyelvhasználat a konyhán a lengyel rovására erősödni fog. Én is kapok egy jobb szobát a másik szállón. Mondhatnánk, hogy arra a kis időre már minek, de fontos látogatók fogadását csak ennél jobb körülmények között tartom elképzelhetőnek. Amúgy úgy néz ki, szeptemberre ugyanazok az emberek maradnak, akik már májusban itt voltak, szóval elkezdtem nézelődni, pályázgatok ide-oda. Addig nem akarok hazamenni huzamosabb ideig, amíg meg nem tanulom a nyelvet rendesen, akkor meg már talán a vendéglátásból is lehet kitörés. Itt jegyzem meg, hogy ha valaki norvégiai munkavállaláson gondolkodik, csak angollal is neki lehet vágni szezonban ilyen helyeken, mint ahol én vagyok, de mindenhol értékelik a próbálkozást, ha az ember már meg mer szólalni norvégul. Ha heggeszteni, olajfúrni, buszsofőrködni jönne valaki, azt csak biztatni tudom, de a nyelvi elvárásokat nem ismerem. Itt szinte mindenki nagyon jól beszél angolul, de azért arra is fel kell készülni, hogy néhányan húzni fogják a szájukat, ha angolul tudnak csak sört kérni a saját hazájukban. Bár azért játsszunk el a gondolattal, hogy Magyarországon mi lenne, ha a balatoni munkaerőhiányt így próbálnák orvosolni... Lehet, lángolnának a dreheres napernyők, vagy Brüsszel nevetne a végén. 

Ma eltekertem Å-ba, aranyos kis falu, ott ér véget az E10-es főút, illetve az a legdélebbi pontja a Lofoten-szigeteknek, ahová közúton el lehet jutni. Még délebbre vannak a Værøy és Røst szigetek, azokat komppal és helikopterrel lehet megközelíteni (egyébként Norvégiában ezeken a helyeken a legenyhébb a tél) illetve Skomvær, ahol mindössze egy világítótorony áll meg madarak élik világukat.

A moskenesi kompkikötő

Kirándulás szövődményekkel

Hétfőn kora reggel elindultam Svolværbe a rendőrségi regisztrációt elintézni, de mivel a 130 km-re lévő 4-5000 lakosú megapoliszba eljutás majdnem három órás buszutat igényel, lefoglaltam egy hostelben szobát a közeli Kabelvågban, hogy körül tudjak nézni a környéken, és ne kelljen aznap hazajönnöm. Az érkezés után még volt három órám, megtaláltam a második világháborús múzeumot, majd sajnos Endi úr figyelmeztetése ellenére (Skócia óta tudja, hogy mire vagyok képes egy hadtörténeti múzeumban) mindent elolvastam, több nyelven is (néha nagyon látszot, hogy valemlyik lelkes norvég a saját nyelve szabályai szerinti norglishban szerkesztette a múzeum magyarázó szövegeit), és rengeteg érdekességet és kemény dolgokat ismertem meg 2,5 óra alatt, a rendőrséghez szerencsére gyorsan odataláltam. Az ügyintézés három perc volt, mikor sorra kerültem, kaptam egy papírt (registreringbevis for EØS-borgere) és nincs is semmi dolgom, ha nem megyek fél évnél tovább haza, vagy máshová, mert különben újra regisztrálni kell. Egyébként öt év után lehet tartós letelepedési engedélyért folyamodni, ha és amennyiben valaki úgy dönt. Sétálgattam a városban, elfogyasztottam egy ősi norvég recept alapján a Milánó pizzériában elkészített dönert, a napsütésben a pulcsim zipzárját lehúzva kiültem a főtérre egy híg norvég termoszos kávéra, és műszaki zárat vontam a fahéjas buktám köré, mert tanúja voltam, amint egy pofátlan sirály rövid szóváltást és verbális agressziót követően pohárborogatással egybekötve elszedte egy spanyol nyugdíjas péksütijét. Késő délután kigyalogoltam Kabelvågba, egy kis halászfaluba, ahol nézelődtem, fényképeztem, céltalanul bolyongtam, majd megaludtam a hostelben egy négyágyas szobában. Reggel elindultam hazafelé, de leszálltam Borgban a vikingmúzeumnál, ahol megtalálták, majd újjáépítették egy vikingkori 84m hosszú főnöki/spirituális vezetői házat. Wifis okostelefonos tárlatvezetés hat nyelven a bejárati kiállításon, kint a replikaházban mesterségek, rúnaolvasás, egy hatalmas területen, tóparton állatok, íjjászkodás, vikinges élménypark a családoknak, vikinghajó másolata, hajókázás. Elég profi. Lehet, beadom a cv-m és Amon Amarth kíséretében alakítom a falu skaldját, vagy egy nyugdíjas berserkert, aki már megbékélt a világgal, és nem harcol  őrjöngve begombázva, besörözve. Hazafelé sokat kellett várni Leknesben, valszeg ez is az egyik magyarázata annak, hogy kicsit megfáztam, próbálom magam kipihenni az esti melóig. Veszélyes ez az öt perc meleg utáni hideg szeles időjárás, és a két napot többnyire szabad levegőn töltöttem gyaloglással. Majd igyekszem kulturális-történelmi témában önálló sztorikkal jelentkezni. Tömény két nap volt.

Borg, vikingmúzeum

Kabelvåg 

Orgona ága, barackfa virága most nyílik

Viking-magyar, két jó Borat

Elég rendesen megy a pörgés az üzemben, a korábbi hetekhez képest az óraszámok is növekedtek, ebédidőben is be-behívják valamelyikünket dolgozni hetente egy-két alkalommal. Igyekszem munka közben minél többet gyakorolni a norvégot, múltkor egy 15 fős asztaltól vettem föl csak norvégul rendelést italra, egy 10 főstől meg mindenre. Nem egy kíméletes tanulási módszer, de hatékony, agyi fogaskerekeim csikorgása zúgássá  áll össze, miközben a fejemben lakó kis troll  csendben elpityeredik a 4. visszakérdezésnél. Kollégáim a bátorság és a hülyeség nemes keverékeként tekintenek ilyen magánakcióimra, amúgy én is, mikor gyöngyöző homlokkal baktatok a pénztárgéphez beütögetni a rendelést. A múltkor nagyon aranyos francia idősekkel dumcsiztam, van egy magyar barátjuk is odahaza, és a bácsika a magyar nyelv nehézségeit ecsetelendő kérte, hogy mondjam meg, milyen saját szavunk van a komputerre. Ízlelgették a számítógépet egy kis ideig. Volt egy egykori keletnémet csóka is, aki akcentus nélkül mondta, hogy Balatonfüred, évekig odajártak találkozni az NSZK-s nagybátyjával, valamint örült, hogy nekünk kelet-európaiaknak még mond valamit az, hogy Svolværben látott egy trabantot előző nap.

Tegnap a szabadnapomon a főnököm elhívott túrázni a Kvalvika-öbölhöz, nagyon szép volt, csak kicsit felhős volt, és nem lettek túl jók a képek. Sokat dumcsiztunk, őt is érdekli a történelem, megállapodtunk, hogy azért nem olyan rossz érzés, hogy a 9-10. században az őseink Európa rosszfiúi voltak. Valszeg a dumcsink során más már halálra unta volna magát, mi viszont sokat megtudtunk a másik országának történelméről és társadalmi viszonyairól. Jelenthetem tehát, hogy a hobbitörténész lepcsesszájúak túrázással kiegészített foglalkozása elérte célját.

Az öböl, ami miatt túráztunk és nagyon szép, de ez kevéssé látszik a képen

Kicsit nacionalisták errefelé a népek

Vidámság és furaságok

Telnek a dolgos napok a bázison. Mindennap nagy a pörgés, szombaton munka után egy kis szórakozás is belefért először ittlétünk alatt, de mivel éjfélkor végeztünk, igyekezni kellett, a szomszéd kocsmában kötelező tartozékként szintetizátoros ember osztotta az ütemet és az észt, miközben a részeg helyi erők, az egyik jóga-társ, valamint a korábban nálunk vacsorázó  tízfős 12-es asztal is ott kurjongatott. Reine-ban valszeg minden zár egyforma, mert mikor az egyik vicceskedvű kolléga rázárta e sorok íróján kívül még másik négy emberre az egyetlen budi előterébe vezető ajtót, a szobakulcsommal simán kinyitottam, ezzel egyszerre hegylakóvá és McGiverré váltam a helyi és kollegiális szcénában. Sikerült itt megismernem az első lengyelt, aki rajong Putyinért, merthogy erős vezető, meg szerinte Magyarországon is milyen király dolgok történnek. Esküszöm, ő kezdte a politizálást, nem én... Szóval mondtam, hogy szerintem meg nem, és jeleztem, hogy kevéssé sem értünk egyet, inkább hanyagoljuk is a témát. Mindig felvetődik bennem, hogy a putyinisták miért nem Oroszországba mennek vendégmunkásnak, a 21. században miért van valakinek Norvégiában szüksége erős vezetőre (van királyuk, de eszébe sincs a szomszédait fenyegetni, meg nyomorban tartani és nacionalista dumával jóllakatni a köznépet), valamint aki rasszista, az mire számít, ha majd őt kezdik el itt pellengére állítani, beverni az ablakát, a fejét, merthogy elveszi a munkát az itteniektől? Többször találkoztam azzal, hogy a kelet- európaiak kettős mércével mérnek (pl bevándorlózás, feketék becsmérlése), de ők ilyenkor úgy tesznek, mintha őshonos árják lennének Thor kalapácsával  fejbekólintva, és előjogaik lennének  bárkivel szemben. Érdekes hozzáállás, csak éppen pont túlkompenzálásnak tűnik. Egy lengyel hazafinak általában az orosz nacionalizmus  is eléggé fájó tapasztalat, volt pl. a katyn-i tömeggyilkoság, meg volt olyan lengyel közmondás, hogy "a németek a földünket akarják, az oroszok a lelkünket." Úgy látszik, van aki odaadja néhány napszemcsis félmeztelen képért egy egykori drezdai KGB-rezidens DJ-ről, hát ilyen az élet. Az aktív intézkedések és a propaganda őrülten hasít, kiváló szakmai teljesítmény, kár, hogy Európa nagyon meg fogja sínyleni, hogy lassan a saját lakossága is kezd benyalni mindent.

Viszont már majdnem van működő számlám a takarékban, és a múltkor a francia gyerek biciklijével mentem a boltba, kipróbáltam pár kraftsört, úgyhogy van ok a bizakodásra.

Bankolás: the hard way

Sajnos a migráncsoknak nem könnyű sehol, itt pl. az nehezíti meg a dolgokat, hogy a nagyobb bankok nem igazán állnak szóba az emberrel addig, amíg a hosszabb távú tartózkodáshoz kötött rendőrségi regisztráción át nem esnek, ami sajnos csak folyó hó 17-én, Endi úr névnapján esedékes. Majd nem ott köszöntöm fel skype-sörözés keretében, nehogy nagyon rebellpunknak nézzenek a jótét lélek norsk rendőrök. A Lofoten és vidéke Takarékszövetkezetben (3 fiók) senkit nem érdekel a regisztráció, tudok nyitni kb egyhetes elbírálással alapszámlát, de drágábban, mint a nagyobb bankoknál, pl. a kártyahasználat alkalmanként két korona bel- és külföldön egyaránt. A norvégok bankId- t használnak csomóan, ami bankkártya és személyi egyben, na olyanom nem lesz még nekem még egy jó ideig. Hazafelé elhozott egy török srác, aki itt dolgozik a faluban a szomszéd kocsmában. Abban a bankban találkoztunk, ahonnan engem elhajtottak, neki viszont már volt regisztrációs papírja. Otthon manager egy szállodában, az itteni kocsmatulaj meg odajár nyaralni többek közt. Ő is majd kihozná a családot, de neki nem EU-s polgárként kicsit durvább köröket kell futnia.

Beszéltük a román és francia sráccal, hogy mindannyiunknak tökre hiányzik a család, hogy előre jöttünk, de összevetve a nagyszüleink generációjának mennyivel nagyobb szívás volt távol lenni  a szeretteiktől. A román nagyfater két év keleti front után még lehúzott hetet Szibériában, a felesége nagyfaterja meg tengeralattjárón szolgált, volt hogy két évig haza se ment, és nem tudott elalvós puszis szmájlit küldeni facebookon a nagymuttinak. És ők általában nem is dönthettek a sorsukról olyan szabadsággal, mint mi, sőt, bűnök nélkül is elvették generációk szabadságát, akár életét is, lásd a hideg tajgán. Szóval nyavalygás berekesztve, mielőtt megkezdődne at all, Tscüss.

Beásás, hűvös, ki a fasírt?

Megérkezett a D-számom, ami az itteni rövidtávú munkavállaláshoz kell, de ez az előszobája annak is, hogy bankszámlát tudjak nyitni, pedig lassan fizunap... Gyalogsági ásóval centiről centire ásom  be magam, haladva a rugalmasan kirobbanthatatlan állapot felé új tevékenységi körzetemben, Norgéban. Reggel Leknes, 1,5 óra busszal, ott van a legközelebbi bankfiók. Nekem mákom volt, az egyik lengyel csajnak elküldték haza Polskába, miközben itt dolgozik és lakik. A bürokrácia itt is hasít, de egy hetet ígértek, azt be is tartották. 

Az északi nyár egy kicsit keményebb arcát mutatja mostanság, ma 8-9 fok volt, esett is, majdnem 40km/h északi széllel, relatív hőérzet 5-6 fok. Ja, hideg volt. A fjord túlsó oldalán van a bolt, kb egy óra séta oda-vissza, közben viaskodtam az elemekkel. Még mindig lenyűgöz ez a környezet, a hatalmas természeti erők nap mint nap vágják az arcomba hatalmukat, én pedig alázattal kérek engedélyt csodálkozni. Nem csoda, hogy az ehhez hasonló izlandi tájak (és ki tudja még milyen,erjesztett, égetett, erdőben talált, vagy megnyalogatott szubsztanciák) olyan zenékre ihletik az általam mélyen tisztelt Sólstafir zenekart, amilyenekre. A nevük izlandiul a felhők közt áttörő napsugarat jelenti, ami elég nagy flash nekem is mindig. Külön küldöm Tomi cimborámnak, aki megismertette velem a zenéjüket, és a tudós sörfőzőknek, akikkel kalákában címkézés közben a raktárban hallgattuk, és Dani úr magyarosította Sósfasírtra, mert annak legalább van értelme. Nézzétek a képeket, hallgassátok meg a lángoló zongorás csókát és kollégáit, és nyugodjatok le, ha idegesek vagytok, és lelkesedjetek, inspirálódjatok (nehéz szó), ha magatok alatt lennétek. Nekem bejön. Tessék parancsolni!

Felfedezések

A román srác 3 hét ittlét után tudta meg hogy van egy konditerem a faluban, amit mi ingyen használhatunk, de erről senki nem szólt, mikor idejöttünk. Ma nekikezdünk a gyúrásnak, lájtossan, a franc akar lesérülni egyből. Vicces, hogy szinte semmi infónk nincs a saját munkahelyünkről, de pont ez motivál, hogy utánajárjunk dolgoknak, beszéljünk egymással. Van jóga is, egyelőre számomra nem ismert napokon, reggel ötkor. Köszimán, de csak esténként dolgozom, úgyogy arra még el kell szánni magam, vagy szabadnapkor, ha éppen van, megyek.  A román srác hasonló cipőben jár, mint én, család otthon, neki két kisgyerek, ugyanaz az életkor, skóciai munkatapasztalat, és ő is előre jött, hogy kihozza majd őket, ha lesz biztos helye. A srác szerint a román és magyar üzleti és politikai "elit" ugyanazt a kurzust végezte el, én valami ilyesmi címet adnék neki: "Hogyan tegyük jobb sorsra érdemes népeink sorsát nehezebbé cserébe saját hatalmunkért?" Csillagos ötöst kapnának, az tuti. Van egy francia srác a másik oldali szomszéd szobában, metálarc és karbantartó Å-ban (ejtsd: Ó, igen, egybetűs helységnév) a szabadtéri múzeumban. Szokott néha az ottani pékségből kimaradt aznapi kenyeret meg fahéjas buktát hozni a kóterba, dumcsizgatunk esténként meló után néha, és leesett állal hallgatja történeteinket a keleti valóságról, de francúszkijéknál sem fenékig tejfel az élet. A román srác egyébként oda nősült, szóval vágja, mizu arrafelé. Tegnapelőtt gyönyörű idő volt, a tengerparton elsétáltam a szomszéd faluba és vissza, az aznap esti munkával együtt már igen fárasztó nap lett, de megérte. Például az ilyene képek miatt Akkorhát, gyúrunk, vazze? Sportra fel!

Reine, Reine, Seemannreise

Jelentem, hogy az északi és keleti vándorcirkusz tagjai részvételével motorcsónakos kirándulás került végrehajtásra Lofoten partvidékén összekovácsolás-jelleggel és céljából. Szerencsére ugyanannyian érkeztünk meg, mint ahányan elindultunk, senki nem esett vízbe, nem vert bennünket tarkón zuhanórepülés közben egy kancsal sirály, az orkák és más bálnafajok máshol vadásztak, és a portyázó orosz tengeralattjárók sem pont ott merültek fel. Hihetetlen szép volt, az arcunkba csapódó tengervíz kimosta a gondolatokat az agyamból, hogy aztán még több rohanjon meg. Száz éve elhagyott halászfalu romjait láttuk a parton, azt a sekély partmenti víz miatt hagyták el, mikor a kis vitorlások nagyobb halászhajóknak adták át a helyüket. Egy másik kis falu az ötvenes években néptelenedett el, mert a kormány inkább elköltöztette őket máshová, a zord körülmények miatt nem érte meg a közszolgáltatásokat fenttartani, a gyerekek addig a hegyen átkelve jártak iskolába minden második héten. Lofoten déli részén van egy tenger által kimosott barlang is, ahol 3-4000 éves rajzok vannak a falon, ez a vad, kőkemény táj kb 10000 éve lakott, én meg magamban azon szüttyögök, hogy az első héten eltört az mp3 fülhallgatójának a vezetéke.... szánalmas. 21st century digital boy (Bad Religion, ha esetleg meghallgatnátok). Fényképeztem sokat, kivéve mikor akkorákat huppantunk a hullámokon, hogy majdnem leküldtem a halaknak a telefont, és a végére úgy elgémberedett a kezem a hidegben, hogy alig bírtam fogni, ezért úgy szorítottam, hogy belelógott a kezem. Kiváló. A szakácsok időben jeleztek, hogy húzni kell haza, mert az ötös asztal türelmetlen lehet már, de rendesen. A sztori háttere, hogy a második napomon kiküldtek egy asztalhoz, megnézni, hol tartanak az előétellel, ahol nem is ült senki, ők máig röhögnek ezen, szerintem kicsit uncsi, de sebaj. A lengyel takarítók gruppenführerének szülinapja volt, közös vacsora steakkel és tortával, hazajöttem csak átöltözni, de majdnem elalszok a sűrű nap és a teli has miatt. Most pedig akkor tán be is fejezem, mielőtt a 35 fokban úgy nem döntötök, hogy eddig és netovább! Majd pakolok képeket is, de az arckönyv valahogy könnyebben csatol be. Zenét viszont kaptok:
Szóljon egy ideillő dal!

Első próbálkozás, képbe helyezés

Drága barátaim!

Engedve a grafomániának és a finom utalásoknak, innentől hosszabb formában írok élményeimről a messzi északon. Korábban hírlevélben tájékoztattam az érdeklődőket külföldi portyáimról, aztán fészbukkon, ez az 5., de az első norvég kaland, úgyhogy rögtön a blog 5.1-es verzióját toljuk. Vágjunk is bele! 

Szóval a Lofoten-szigeteken, Reine községben, bőven a sarkkör fölött nyomom, pincérkedés egy hotelben, ami igazából nem is hagyományos hotel, hanem a falu régi halászkunyhóiból (rorbuer) áll, egy központi, nagy épület a recepció és étterem (Gammelbua). Kis kommunánkban a két hivatalos nyelv a lengyel és az angol, a norvég mindenkit csak öszezavarna. A csapat kb fele lengyel, 2 norvég (köztük az étteremvezető), 3 svéd, 1 litván, 1 észt, 1 román és 1 magyar (én). A konyhában igen elterjedt a Kelet-Európában széles körben használt "k**va", de igen változó jelentéstartalommal, pl. " ezt most elrontottuk", "jajj, ez forró", "telik az idő, és még nem vagyunk kész", illetve " azt a fogást máshová kellett volna vinni, kérlek alássan". A faluban két szálló van, az egyikben laknak a régi arcok és a szerencsések, a másik a lepukkantabb, ahol lakunk mi pl. a román pincérsráccal, aki szomszédom is. A helyi munkaközösségi folklórban leginkább gipsy house-ként emlegetik az épületet, de legalább senki nem téveszti el. Május közepére fel kellet volna újítani, de még dolgoznak rajta a melósok jó nagy zajjal. 

Hihetetlen a táj, az állandó világos és az időjárás gyors változása. Néha magam sem hiszem el, hogy pikk-pakk ideteleportáltam (23 óra alatt, 2 repülőúttal, Bodø-ből rövid éjszakázás után 3 óra kompozással), de itt vagyok, a szezonra biztosan, mert így a legkönyebb belépőt váltani Norvégiába folyékony nyelvtudás nélkül, aztán meglátjuk. Eddig okés.