Gusztus huszadika, kotmányunk ünnepe

Itt nem volt tüzijáték, vagy légiparádé, de eső itt is esett ma, elég durva széllökésekkel kísérve. A sarki ősz/tél kezdi bemelegítésként megmutatni, mi vár az itt állomásozó kalandozó magyar csapatokra, ha nem tekernek haza sürgősen zsákmánnyal megpakolva ideiglenes őszi szálláshelyükre a Kőbambi-Viharsarok-tengelyen. Előtte azonban a kiscsaláddal bekiránduljuk a legjobb helyeket hamarosan, ennek érdekében komoly készleteket halmozok fel pelusból, gyümölcspüréből és a finn.no segítségével még egy babakocsira is szert teszünk Bodøben.  Továbbra is jófej vendégek vannak többségben, köztük egy norvég csóka orosz feleséggel, a gyerekek is nagyon kedvesek voltak, norvégul, angolul és oroszul beszéltünk (az utóbbinál azt a keveset is értékelték, hogy elnyögdécseltem, hogy régen tanultam, és hogy anyukám oroszt is tanított), a fickónak hobbiból van egy 3500 hektáros kenyai kávéültetvénye, ami azért nem semmi, reméljük, fairtrade meg minden. Az oroszból egyébként egyre többet szedek vissza, amiben segít, hogy a balti srácoknak ez a közös nyelv a konyhán, a főszakács 3 héttel ezelőttig meg azt hitte, hogy bolgár vagyok, szóval biztos értem, amit magyaráz, pedig nem, mindenesetre megegyeztünk, hogy a Brat 2 hatalmas film, és király a filmzenéje, innen is ajánlom mindenkinek.

Volt egy jachtos csapat is, éjszakára a kis gondola úgy ki volt világítva, mint egy karácsonyfa, itt horgonyoztak a szállásunktól 50 méterre, de egyből levágtam, hogy nem a híres, Zuckerbergnél is gyorsabban gazdagodó csodavállalkozóról van szó, hiszen ő az Adriára szeret járni, és ahogy hallottam, kikapcsolt GPS-szel csapatják, nehogy a sörösbérenc sajtó kiszúrja az útvonalukat, szóval max tévedésből kötnének itt ki egy elég súlyosan átmulatott hét után, egy bazi nagy vargabetűvel, miközben izzadó homlokkal a pittyegő szonárhangra fókuszálnak teljes rádiócsendben a gibraltári átkeléskor, mint a das Bootban. Szerintem én is elvesztettem a fonalat, ennyi pont elég belőlem. Néhány kép, aztán csőcsákány!

Bezárkózás, nimbuszkulcs

Már csak három hét maradt a szezonból, dolgozgatunk, talán nem akkora pörgéssel, de történnek érdekes dolgok. Múltkor járt nálunk egy svéd csóka, aki 5000 különböző pezsgőt tud vakon kóstolni. Olyan szaglása lehet, mint egy vadászkutyának. A főnököm szerint nem mindig olyan vidám a helyzet, mikor el kell utasítania emberek közeledését, mert nem bírja az illatukat pl ha negatív a hangulatuk, idegesek, mert bezavarja a munkában. Beszéltünk pár szót, és teljesen képben volt a magyar nyelvvel kapcsolatban, mondta, hogy a dallama az észthez és a finnhez hasonlít. Ezt mondjuk mások is mondták. 

Múltkor a szabadnapom azzal kezdődött, hogy a szobám ajtajának kilincse lefittyedt belülről, ezért nem tudtam kijutni, csak telefonos segítséggel. Kiválóan sikerült a felújítás, elsőosztályú alapanyogokból dolgoztak az órabérben cigiző polski bratankik, mondhatnók a slendrián munkavégzés az én kilincsemben is kulminálódott. Vártam kicsit a karbantartónkra, miután kijutottam és elértük telefonon, neki sikerült először szerszámok nélkül érkezni, aztán pont az a torxos imbusz hiányzott, amelyik kellett volna, ezért az általam már a szolgálati dugóhúzó kisbicska-részével megkezdett kilincs-szétkapó műtétet hasonló felkészültséggel folytattuk. A torxos kulcsok hiánya kísért engem, a  főzdében máig azon röhögnek talán, amikor egyedül otthon nekiálltam megcserélni az új hűtő ajtajának nyitási irányát (meglepetés szerzését kíséreltem meg végrehajtani a rendelkezésre álló erők és eszközök bevonásával). Levenni még sikerült is, de torxos imbusz nélkül megcserélni már nem tudtam. Elég komoly logisztikai műveletté vált a kávézás (áá, jó lesz az tej nélkül is!) és a másnapi reggeli. Másnap fel is szerelkeztem az OBI-ban, de addigra már senki nem akarta elhinni az őrült tudósoknál, hogy nem máig is egyben emeljük le a hűtőajtót. Szóval, csak csínján, gondos tervezés után, nyugodtan, szépen tessék dolgokba belekezdeni, nem ám úgy hübelebalázs módjára. 

Átköltözés

Pár napja gyalogosan átköltöztem az egyik megüresedett szobába a felújított szállón, ami hihetetlen életminőségbeli ugrást jelent. Saját mosdó, hűtő, szekrény (!) , a közös konyhában indukciós sütő és a szobámból is hihetetlen kilátás ugyanannyiért, mint a lepusztult házban, ahol az ablak is szemmagasság fölött volt. Szerencsésen játszottak össze a körülmények, így a következő pár hétben a hazautazásig ezt láthatom a szobámból, most épp nagyon borongós, az alsó képen látható felhők vonultak fel, de amúgy ja: 

Hát, ez van. Itt már tudom fogadni néhány hét múlva az ultimate, a legfontosabbnál is VIP-ebb vendégeket, a kiscsalád érkezik látogatóba, és egy héttel később együtt megyünk haza, én meg párhuzamosan kapcsolva keresgélek őszre valamit, ugyanakkor itt már jelezték, hogy szívesen dolgoznának velem jövőre is. Persze addig még sok minden történhet, de jólesik, nem egy nagyon stresszes melóhely, itt már legalább kiismerem magam. 

Volt a múltkor magánszakáccsal érkező royal vendég is a világ egyik másik végéből, mindenki ezerrel tepert, hogy hujjujjujj, titti-fitti legyen minden, erre ő egyedül a zabkását hiányolta a reggeliből, gondolom a mustáros hering meg nem kárpótolta még fahéjjal, vagy lekvárral sem. A vendégekkel egyre többet igyekszem norvégul beszélni, senkit nem érdekel, hogy nem tudok, engem meg főleg, de néha tök gáz, hogy csak kínlódom, ismerős, de mégsem értem, erre kiderül, hogy svédek, vagy dánok... A németekkel is egyre jobban boldogulok, hiszen tanultam sokat, de tizenévig nem is használtam semmire, ők is nagyon értékelik szenvedő ábrázatomat, amint a távolba révedve keresgélek agyam pókhálós padlásán a " valamire még jó lesz" és a "lusta voltam szinten tartani" dobozokban. Nem egyszerű történet a nyelvtanulás, főleg, ha az ember nem napi szinten használja, vagy csak évekkel később kell megint, de az abban való pörgés, váltás, apró élmények nagyon motiválóak, egy ilyen munkahely meg erre tökéletes, senki nem várja el, hogy tökéletesen beszéld az adott nyelvet, csak örülnek, ha több is megy valamennyire. Ha valakit ez szintén motivál, akkor hajrá!