Bezony, tök régen jelentkeztem. Áprilisban hazamentem, pár hét múlva visszaautóztunk Lengyelországon és egész Svédországon keresztül, a sarkkört is ott léptük át. Az otthonlét közben megkérdeztek, akarok-e 4 hónapnyi itteni munka után étteremvezető lenni, mert a főnököm visszament délre. Néha már bánom, de igent mondtam, így először magamat menedzseltem, aztán jött májusban még egy, júniusban még két ember, de még mindig emberhátrányban vagyunk, mert megint nincs kész a céges szálló, a tavalyi helyett, nem is lehetett volna hová pakolni a jónépet. Kissé széttoltam magam az elmúlt 7 hétben, napi 12-17 óra melókkal, pár hétig szabadnap nélkül, de kezd látszódni az értelme, majd pihizek télen. Nem egyszerű, sokat kell követelnem magamtól, másoktól, de adni is igyekszem cserébe valamit, bevezettem például a beosztotti árakat sörre-borra, néha ott tobzódnak a jómunkás emberek vidáman iddogálva, miközben én csak sóvárgok a pult mögött egy sör, vagy a korábbi hazamenetel után. Van olyan beosztottam, aki szerint ez eddig a legfurább munkahelye, ahol mindenki őrült valamilyen módon, de valamiért mégis itt maradt, sorba állhatunk együtt gyógyszerosztásnál. A két svéd recepcióson kívül mindenki kelet-európai, vagy latin, ez okozhatja azt, hogy egy kelet-európai buborék növekszik a lofoteni sziklák közt saját magunk kizsákmányolásával, gányolással, rengeteg rögtönzéssel de időnként remek hangulattal. A konyhán van egy lengyel srác, aki Piramist, Omegát meg hasonló magyar zenekarokat hallgat, a faterjának minden megvan bakeliten, Deák Billről egy izlandi magyar srác révén hallott. Nem semmi. Az újépület rendezvénytermében mennek a VB-meccsek, az argentin srác gyászba borult az izlandi meccs után, ott káromkodott a konyhában spanyolul, sajnos túlzottan röhögtünk, hogy látsszon rajtunk az együttérzés.
Múltkor erdélyi magyar srácok ettek az étteremben és egy trondheim-i magyarral is taliztunk, aki Å-ban túrázott, innen is üdv nekik, ha olvassák a blogot.
A múltkor a faluban járt a királyi pár, hajóval, kicsit partra szálltak, lekezeltek, visszamentek. Etettük-itattuk, elszállásoltuk a rendőröket, az egyik rendőr az azt megelőző este kezembe nyomott egy kocsikulcsot, hogy ez a királyi látogatáshoz bérelt transzporter kulcsa, vigyázzak már rá, míg a kollégája felveszi késő este. El sem akartam hinni, hogy se meg nem esketett semmire, se átadás-átvétel, gyurmalakat, kulcsdoboz, a litván-orosz szakáccsal meg is beszéltük, hogy ez otthon minimum fejlövést érne valami fakabátos-egyenruhás helyen dolgozónak, na de mindegy, biztos le voltunk rendesen csekkolva, átlagos, ártalmatlan fura szerzetekként elkönyvelve. Megtekintettük a felbolydulást, aztán vissza melóba. Azóta a kislányunk néha játéktelefonon felhívja a királyt, hogy elcsacsogjanak, meg a képzelt webkamerán elmutogassa a játékait, hogy lásson már valami értelmeset is király bácsi a sok fontoskodón és ügyes-bajos uralkodáson kívül.
Hirtelen ennyi, pedig csomót fogadkoztam, mi mindent kéne megírni. Pörgés van Eastern European style, meg agyhalál, pont nekem való.
