Bár úgy gondoltam, nem igazán érdemes az itthoni eseményekről blogolni, az élet alaposan rácáfolt erre, további élettapasztalatokat gyűjtök pl. az állami egészségügy területén és saját fizikai határaimat illetően. Minden tök jó volt, szárnyaltam, kicsit aktívkodtam, a srácok hívtak a főzdébe vissza segéderőnek, norvégtanulás, picúrral játék, családi programok, ééés úgy éreztem, eddig és ne tovább sport nélkül, de ha már igen, frissítsük föl a küzdősportos múltat. Hallani akartam a pajzs tompa püffenését egy medvepuszinál, érezni kellemesen bizseregni az öklömet egy megkínálós ütős kombinációkor, áradni az adrenalint. Hát ugye, túl sokáig éltem az emlékekből. Tök jól is indult, elkezdtem krav magára járni, átmozgattam magam, összeszedetetten tudtam gyakorolni, de a negyedik edzésen rúgás közben (volt bemelegítés, az aznapi 100. gyakorlat volt) láttam egy fehér villanást és már lent is voltam a földön. Adtam neki egy napot optimistán, jegelgettem, de szombaton bátyám bevitt a kórházba, először részleges Achilles-szakadásra gyanakodtak, aztán rákérdeztem, mikor végre sikerült beszélnem a dokival az első kontrollon, és megtudtam hogy teljes. A kórházba érkezés estéjén meg is műtöttek, kicsit diskuráltam sorsomra várva altatás előtt a műtőssel, megértette motivációmat, és sajnálkozott, annak idején még Furkó shihannál kyozott Szolnokon. Az aneszteziológusok is tök rendesek voltak, elmesélték, mi hogy lesz, jól elzsibbasztottak deréktól lefelé egy gerincbe szúrt injekcióval. A kórházban két napot töltöttem, nem egy vidám hely, elveszik kezdésnek mindenedet, mikor eldöntik, hogy megműtenek, az a szerencsésebb, ha van, aki hazavigye a dolgaidat, majd visszahozzák látogatáskor a szükségeseket (gondolom, a csata utáni fosztogatókra tekintettel, vagy ha rád kéne húzni a zsákot egy sikertelen műtét után), adnak egy telefonszámot, amin lehet érdeklődni otthonról, hogy mi van, ez nálunk pl. nem igazán jött be, de szerencsére semmi tennivaló, épülhetnek a stadionok, az egészségügyre már legalább nem kell költeni. Az ott dolgozók többsége emberileg, szakmailag tök okés, de le vannak terhelve rendesen, az látszik. Egy kórteremben voltam egy idősebb kertész-kőművessel, egy alkotmányjogásszal, egy brazil harcművésszel és még egy sráccal, a kórterem rebellpunkjával, aki egy átmulatott éjszaka miatt nem tudta rekonstruálni sérülésének okait, de a nővérek kérése ellenére sem úgy lábadozott, ahogy kellett volna, pedig mi is szóltunk, hogy műtve, csavarozva állítólag nem jó felkelni az első nap. A brazil sráccal megbeszéltük, hogy a Tropa de Elite (nagyon hülye a magyar címe: Elit halálosztók, ha a cimborám nem vesz rá, ilyen címmel meg sem akartam volna nézni) és a folytatása tök jó filmek, de a valóság sokkal durvábban zajlik a favellákban, mostanság kb inkább egy körbezárt vár ostromához hasonló harcokat folytat a rendőrség/katonai rendőrség a drogmaffia által kormányzott nyomornegyedekben. Amúgy rohadtul korrupt elit és szétszakadó társadalom (ismerős?!), csak százmilliós nagyságrendben.
Kicsit magam alatt voltam/vagyok, de múlik. Többnyire fekvés, lefeszített lábfejjel gipszben pár hétig. Csatlakoztam egy önsegélyező facebook-csoporthoz, reggelente korán kelek, hogy tudjak norvégozni, olvasni, míg a lányok alszanak, sajnos megint sok közéleti blogot, hírt is fogyasztok, ezt majd kicsit megnyirbálom, kell a francnak a negatív energia. Inkább írok ide, beszámolok néha, hogy haladok. A mankókon kívül fontos támasz a családom, köszönet és hála érte ezúton is. Pozitív hozzáállással lehet siettetni a gyógyulást, de nem érdemes meredek célokat kitűzni, így sajnos a november közepi Skálmöldre kicsi az esély, de a decemberi Sólstafirra egészen valószínű, hogy már el tudok menni. Mindenki vigyázzon magára, és nézze meg a Tropa de Elitet!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése